„A vitorlázás az, amikor k*rva drágán, k*rva lassan, nem megyünk sehová” (névtelen szanszkrit költő)

Sokáig úgy tűnt, ez egy megcáfolhatatlan alapigazság. Mára azt gondolom, inkább egy irányzat a sok közül. Ezt próbálom elkerülni, bár ettől még lassabb lettem.

Mi ez? Morfondíroztam hetekig, miután először láttam a hajómat. Nézelődtem a kikötőkben, kerestem könyvekben, kutattam világhálón, faggattam az embereket.

Egy hajót leginkább az anyaga, felépítése, mérete jellemez. Ezek nálam így néztek ki:

anyaga: fa, leműanyagozva ( ez üvegszálat jelent, ettől lehet ilyen csinos kék-fehér );

felépítése: svertes (uszonyos) vitorlás svert nélkül, tőkesúllyal;

mérete: 15-ös jolle, ami 20 láb hosszú;

hasonló ellentmondások a világirodalomban: „Lenni vagy nem lenni...”

Sokáig vakartam a fejemet, hogy akkor most hogy, hogyhogy? Be vallom: nem értettem, mi miért, merre, meddig... Ekkor újra nagy segítség jött a közönség soraiból:

„A   h a j ó n a k   a   v í z e n   v a n   a   h e ly e ! ”

Ennyit még én is felfogtam. Cselekedtem: csiszoltam, festettem, pakoltam, fröccsöztem, költöttem, mint egy igazi hajótulajdonos. Büszke voltam. 

Ha kitakarod az IFÁT meg a hevedert, meg vizet képzelsz alá, olyan mintha..

Én és a Drágám..