El akartam számolni. Van ugyanis a városban egy állandó
élményem: hogy le vagyok maradva, nem érem utol a gondolataimat. A
cselekedeteimet végképp. Maradt az állandó kapkodás, örökös csapda, szellemi
adósságspirál.
Amikor először ültem hajón, talán az fogott meg, hogy lehet
törleszteni, jut rá idő. Együtt tudtunk lenni, én meg én, mint régen,
gyerekként. Jó megint a kisfiúnak lenni, vele gondolkozni, hagyni, hogy
beszéljen. Olyanná lenni, mint ő. Sajnálom, hogy megbántottam. Illetve most az
mondja, nem sértődős, csak azt hitte már nem érdekes nekem, a felnőttnek. Hülye
voltam. Nem. Hüje. Bocs.
Most megszorítom a kezét, és bemegyünk a városba, ahol autók
vannak, tömegnek hívják az embert, szoros időbeosztás van, munkának mondják az
életet és nagy a zaj. Megígérem, hogy vigyázok majd rá, de azt kéri, ő
vigyázhasson énrám. Megegyeztünk, hogy ha nem félek, ő sem teszi. Vigyázunk
magunkra.
Nincs más választás. Ez az egyetlen világunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése