Tranzit

Amikor  a szakadó esőben kiléptem a partara, minden valószerűtlenül hatott. (Leszámítva azt az első korty pálinkát, ami az ilyenkor szokásos szárazföldi imbolygásomban az egyetlen kapaszkodó volt.)Kihalt turista kikötő, konténerekbe bújtatott irodákkal, fakult feliratokkal. Passzív a vendégszeretet, tehát nem mondták azonnal, hogy itt kérem nem kéne kikötni,  mert óránként jön a járatos hajó Amalfi, Positano felöl. Sőt, egyáltalán nem mondták, mi meg nem forszíroztuk, hanem kértünk vizet meg áramot a szomszédos marinából, egy kis borért cserébe. Elcsodálkoztam, hogy az évekkel ezelőtt, olaszul elsajátított barokk operának köszönhető körülbelül százötven szavas szókincsem, milyen sok mindenre elég. Talán ennek a mosolyogni való próbálkozásnak, (meg később a bornak) volt köszönhető, hogy apránként megoldódtak a problémák. Persze, leginkább a gondviselés számlájára írom ezt is.

Mindig különös alakokat küld, Most például Mariot és a másikat, akit én Lorenzonak neveztem el. Mario a kicsi köpcös, Lorenzo pedig nyegle, kissé csámpás, és az arca, mintha pirosítva lenne. Mindkettejük kezében egy-egy esernyő. Lorenzoé már görbe. Ilyenkor is látszik, Fellini nem bízott mindent a fantáziára, hanem inkább nyitott szemmel járt.

Salerno, Porto Turistico. Idáig jutottunk. A nápolyi öböl alatt eggyel. Közel voltunk az eredeti célhoz, (Pozzuoli) úgyhogy, én teljesítve látom a kihívást. Nagyon hálás vagyok, amiért ez így összejött, mert hát, ha nem a hátunk mögül jött volna a szél, meg a hullámzás, akkor bizony elakadunk valahol…Tehát ez sem rajtunk múlott. 

Partra léptek a kiszálló utastársak, hogy átadják helyüket a következőknek. A kissé bonyodalmas transzfer és az eső ellenére végül minden megoldódott, így hát folytatódhat a történet, úszunk tovább, hajnal iránt.