Mérföldkő

A Malom-öböl bejáratánál egy Tesco áll. Bekanyarodtam nagy ívben, mint a kamionosok és keresztben elfoglaltam nyolc autónyi helyet. Ennyi járt nekem, meg egy kékcimkés Dreher Antal féle sör, amiért itt sem fogadnak el játékpénzt.

Miután áthajóztunk, Tihanyban hátra hagytam az öreg kétárbocos medvelányt, aki három éve nem futott ki ekkora útra, ráadásul egy teljes szezont töltött szárazon. Nagyon megszerettem és várom a következő randit. Puszi Neked!

Utána pedig elindultam egy kölcsön autóval (Köszi Törpe), ami elég erős, hogy fék nélkül vontasson 750kg összsúllyal egy hajószállítót, a Balaton-felvidéki házikóhoz, hogy utánakössem a trélert (Köszi Ábel). Első akadály egy szétrohadt elektromos csatlakozó, amit szombaton nem tudtam orvosolni, így világítás nélkül (csak a Nap) nekivágtam Zalaszentgrótnak, hogy találkozzam egy év után a Zarándokkal, akit legutóbb úgy hagytam hátra, hogy egy hét múlva elviszem...

Késésemet Dödi, a világ egyik legjobb targoncakezelője kérdezés nélkül megmagyarázta, mondván, hogy biztos beragadt a kézifékem, majd hihetetlen precizitással és humorérzékkel megáldva újra a magasba emelete a Zarándokot, hogy végre elvihessem. Bár szerinte inkább a Zalán kellett volna nekivágnom.

Igaza volt, szerintem sem mutatnak túl jól egy hajó alatt a kerekek, nem beszélve arról a leírhatatlan kétségről, ami hetek óta gyötört, hogy vajon bírjuk-e majd az utat (a hajó, az autó, meg én).
Kamill volt az, aki türelemmel segített, ha kellett hallgatott, ha kellett szóval tartott, miközben tipródtam, csatlakozót szereltem, hajót rögzítettem. Köszönöm!
(vajon hány köszönömből készül el majd a hajó?) 

Aztán végre vasárnap délután elindult a karaván, a Zarándok három és fél év után elhagyta a szentgróti Simon asztalosműhelyt, akiknek leírhatatlanul sokkal tartozom. (Záróakkordként Bazsi egy ballagásról elszökve még két spaniferrel is kisegített. Sosem felejtem azt a rövidnadrágot nyakkendővel... Köszi Balázs!)

Majd pedig a fekvő matrózcsíkos áruházban vásárolt alkoholmentes placebo söritalról eltávolítva a kupakot a gátoldalban hanyatt dőltem és bámultam a Zarándokot, háttérben a napsugaras kapuval.
"Már csak be kell tolnom.."

HüJe.
Na igen, szó szerint előkerült a feszítővas is. A kapun ugyan befért, csakhogy kilógott, nem fordult, nagyjából úgy éreztem magam, mint egy állatidomár, aki egy elefántot akar bilizésre szoktatni. "Ezt elszámoltad okoska, most aztán cseszheted az egész nagy kitalációdat, te idealista barom. Húzd ki a centit, aztán dumáljál f*szkalap!"

Ha nem érkezik meg Norbi (Köszönöm) talán még a kaput sem tudtam volna behúzni. Így viszont sötétedésig valahogy befordítottuk annyira, hogy kattanjon a zár. Hazamentem.

És jött a két nap szellemi veszteglés. Úgy éreztem magam, mint az óvodában, amikor rajtakaptak bennünket, amint lehúztuk a lányok szoknyáját és cserébe a sarokban kellett állni letolt gatyával. Leginkább szégyeltem magam és azon töprengtem, mit főzök Nektek a bogrács partyn?
Dilemmák:
valahogy megfordítom, hátha úgy..
máshová viszem..
Vízre teszem, és a stég mellett kialakítok egy állást...
Parton meggyújtom,
Vízen meggyújtom.

Szerdán el tudott jönni velem Soma barátom. " Ha nagy az ínség, közel a segítség"
Elhúztam a kaput. Soma mondja: "Ó..!" Kérdem: "Na, hülye vagyok?" "Nem, csak lelkes"-mosolyog. "Az ugyanaz.."-mondtam.
"Te, miért nem fordítod így?"

Hát persze.. Megint nem láttam a fától az erdőt. Azt hiszem az egész kaland a szállítással elvette a józan ítélőképességemet. Biztos jele volt ennek az alkoholmentes sör is.

Kezdődik.